Véget ért a 2017-es férfi kézilabda világbajnokság, és igazából számomra nem is meglepetésszerűen, a franciák nyerték meg. A nyitó brazil meccsen már lehetett látni, hogy Franciaország jelenleg más szintet képvisel, mint akármelyik másik válogatott, igazából én úgy jellemeztem ezt, hogy: űrkézilabda. Gyakorlatilag minden posztra két – vagy több aki be sem fért - klasszis vagy világklasszis, és olyan rohanós, pontos, precíz erőkézilabdát mutattak be, amihez szerintem idő kell, hogy másik is lemásolják, és felnőjenek hozzá, vagy megtalálják az ellenszerét. Gyakorlatilag a svéd meccsen kívül nem is ütköztek nagyobb ellenállásba, és valószínűleg ez még évekig így lesz. Bár azt itt halkan jegyzem meg, hogy ha ez a svéd válogatott így együtt marad,  akkor 4-5 év múlva nekik nem lesz ellenfelük.

A világbajnokságról még az is elmondható, hogy sok csapaton látszott, hogy nem pörgött fel erre az eseményre, mintha eljöttek volna, letolták volna a kötelezőt - vagy annál kevesebbet - vették a kalapjukat majd mentek haza. A „kiscsapatok” pedig megérezvén a vér szagát, felhúzták magukat de rendesen. Szlovéniának Dolonecen kívül nincs klasszis átlövője, nincs klasszis kapusa mégis toltak egy olyan szériát, hogy igazából még most se értem, hogy ők, hogy lettek harmadikok. Horvátország: a srácok a végére kifulladtak, fejben elfáradtak  és jóval szürkébb kézilabdát mutattak, mint amit eddig megszoktunk tőlük. S az elődöntősök közül a végére hagytam , a számomra legunszimpatikusabb csapatot: Norvégiát. Elismerem jól játszottak, sokat futottak, viszont a nyilatkozataikkal nem sok magyar kézilabda szerető embernek lopták be magukat a szívébe. Abba azért nem vagyok biztos, hogy ezt a szintű játékot mindig tartani tudják majd a világversenyeken, illetve sok-sok válogatott bőven alulteljesített.

Akiket még érdemes megemlíteni a VB-ről: Dánia, Mikkel Hansen nélkül a csoportjából szerintem a 4. helyen jutottak volna tovább, illetve szerintem az is bennük volt egy picit, hogy mi vagyunk az olimpiai bajnokok, „mindenki essen hasra tőlünk”, valahogy a Mikkel Hansen – Niklas Landin páros majd  úgyis megold mindent. Németország: a tippmix gyilkos meccs a katariak ellen, az egyik olyan meccs, amit a mai napig nem tudok értelmezni, felfogni, mint kb. a Veszprém BL döntője. Spanyolország:  ők voltak az egyik olyan csapat, akin úgy igazán látszott, hogy nem pörögtek fel a VB-re, és az érződött rajtuk, hogy már lennénk túl rajta. Akiktől többet vártam: Oroszország és Tunézia. A ruszkikba több van szerintem mint amit kiadtak, a Tunéziaknak meg hajszálon múlt, hogy lemaradtak és így csak a szégyenteljes 19. helyen végeztek. Akiktől nem vártam többet: Lengyelország. A kirgiz-spanyol mesterről még most is az a véleményem, hogy nem A-vonalas edző, eddig csak szinte jó játékosokkal ért el valamit, ha már nem topkategóriás csapata van, akkor semmi nem működik az elképzeléséből.

Magyarország. Hol is kezdjem? Már a szemöldökömet akkor összeráncoltam, mikor megláttam az utazó keretet és a tartalékokat. Tökéletesen látszott rajta, hogy a túlélésre utazunk ki, amivel tisztesen helyt fogunk állni a „nagyobbakkal” szembe, azonban esélyünk nem sok lesz megverni őket, a mai gyors kézilabdába. Az rendben, hogy nem dúskálunk a válogatott szintű szélsőkbe de, hogy még azokat is itthon hagyjuk, vagy tartalékba tesszük akik megütik ezt a szintet, hát, hogy is mondjam…érdekes döntés, és felfogás. Lemondtunk a komoly rohanásról nyíltan, hogy már az ellenfelek csak a keret alapján tudták, hogy mire ne számítsanak tőlünk: a rohanásra. Azt ne nevezzük rohanásnak, hogy Ligetváriék felrohannak a második hullámba, majd valamelyik átlövő eldurrantja 8-9 méterről a labdát. Előinduló játékosok nélkül, már nem is létezik komolyan vehető csapat a férfi kézilabdába, sem klub szinten, sem válogatott szinten. Az egy másik dolog, hogy Juhász kellemes csalódás volt mindenki számára, illetve inkább úgy fogalmaznék, hogy a szélen nyújtott teljesítménye, a sok labdaszerzése nagyon hasznos volt a magyar csapatnak, és ő volt szinte az egyetlen aki az általam elvárt „rohanást” maradéktalanul hozta. A jövőjével kapcsolatosan mindenképp elgondolkoznék a helyébe, hogy posztot vált és balszélen folytatja tovább, mivel nemzetközi szinten súlytalan lesz mindig irányítóként, viszont bal szélen van benne potenciál, pontosság és sebesség is. Tudom, hogy nem szeret ott játszani, de még elég fiatal ahhoz, hogy váltson és egy Victor Tomas szintű játékos legyen belőle. A Szeged vagy a Veszprém helyébe én lecsapnék rá most, és be-be dobnám a mélyvízbe, mert szerintem egy majdnem kicsiszolt gyémántra leltünk Juhász személyében.

A magyar csapatot, mint csapatot egyébként nem bántanám, a 7. hely nem olyan rossz azért, a kiutazó keret és Sabate elgondolása alapján, még szerintem túl is teljesítették az elvárhatót. Bízom benne, hogy főállású kapitányunk lesz – bár valószínűleg nem – aki egész évben csak a válogatottal tud foglalkozni, járni az NB1-es meccsekre, keresni a csiszolatlan gyémántokat. 

A keret jövőjét illetően úgy gondolom, hogy egy A-kategóriás edzővel, a fiatalok által a BL-ben szerzett több tapasztalattal, rutinnal, a szélsőjátékról nem lemondva még mindig képes lenne ez a válogatott egy kiemelkedőt húzni, hiszen játékosaink javarésze topcsapatban játszik, még ha többségük egyenlőre csak kiegészítő játékos, de van bennük bőven potenciál, csak végre valahára ki jönne már…

Összefoglalva a kézilabda jövője még inkább az erőnlétre, a terhelhetőségre fog épülni, ahol az a csapat fog érvényesülni aki jobban bírja erővel a középkezdés, és a labdaszerzést követő felfutásokat, indításokat és ezt a játékot minél kisebb hibaszázalékkal tudja játszani.